gondolatok

Állok az út közepén. Visszanézek rád. Te ott állsz a domb tetején és várod, hogy tovább induljak. Kedvesen nógatsz a tekinteteddel, hogy "Menj! Indulj már! Hosszú még az Út". Egyelőre képtelen vagyok elindulni. Tudom, hogy mennem kell, de Te ott állsz, és én nem tudlak elengedni. Némán nézlek, és nem mondok semmit. Nem kiáltok oda, hogy gyere velem tovább. Nem rohanok vissza hozzád. Csak állok, és tanácstalanul nézlek. Félek, hogyha elindulok, és esetleg visszanézek, Te már nem leszel ott. Félek, hogy hiányozni fogsz. És miközben erre gondolok már közben is nagyon hiányzol! Annyira jó volt együtt menni. Vajon miért csinálja ezt az élet? Ezt a jelenetet nem most élem át először. Lassan rutinszerűen gyökerezik földbe ilyenkor a lábam. Talán könnyebbnek gondolom, ha nem én fordulok meg és indulok el, hanem Te. Szívesen végig nézném, ahogy eltűnsz a domb mögött, mint tiszta nyári estéken, ahogy a nap csodás vörös fényekkel szépen lassan eltűnik. Ami után csak a sötétség marad. Állnék tovább a sötétben. Elégedetten élvezném az elhagyatott, csalódott, magányos érzéseket. Hűen egy igazi mártírhoz. Azt hiszem talán most először érdemes lesz megpróbálni visszahúzni gyökereimet, megfordulni és elindulni. Nem a mártírok a legboldogabbak. Berakom a hátizsákomba az utunk emlékeit, hogy bármikor elővehessem. Majd, ha megint megállok jó lesz elővenni őket. Könnyeket fognak megint csalni a szemembe és melegséggel fogják elárasztani a testemet. Elindulok és megpróbálom kitárni szívemet. Ha sikerrel járok a domb mögül is látni fogod ragyogásom!